Az albán nép az illír népet tekinti ősének, ami kézenfekvő a történelmüket vizsgálva, habár még nem bizonyított. Az albánok magukat shqiptaroknak nevezik - ejtsd styiptár, magyarul szkipetár - ami talán az illír eredetű sas szóból eredeztethető.
Az illírek az időszámításunk elötti első évezred elején telepedtek le a nyugat Balkánon, az egyik törzsüket nevezték Albanoinak, de egyes törzsek a Duna és a Pó völgyében is éltek. Nem tartottak össze, gyakran harcoltak egymással, ami az albánok történelmében is visszaköszönő momentum.
I. e. 229.-ben a rómaiak legyőzték Teuta illír királynő csapatait, majd a továbbiakban az illírek minden lázadását is leverték az általuk létrehozott Illyricum protektorátusban. A nép kétfelé szakadt, a hegyekbe menekültek megorizték hagyományaikat, míg a tengerpartiak asszimilálódtak. Az elzárt albán hegyekben sok ősi hagyományt őriztek meg az ott lakók, míg a lapályos részeken mindig az éppen uralkodó rezsim befolyása érvényesült.
A Római Birodalom kettészakadása után az illírek a Kelet-római császársághoz tartoztak, a két birodalom határán a Via Egnatia mellett éltek, amely felértékelte a jelentoségüket. Erre a korszakra sok római kori emlék utal a mai Albánia területén. Az idoszámításunk szerinti VI. században a szláv törzsek visszaszorították az illíreket az albán hegyekbe, s ekkor kezdték őket albánoknak nevezni.
A török hódoltságig Albánia bolgár, majd normann és szerb uralom alatt volt. Az elso albán hercegséget Arberiának nevezték - ezzel a névvel ma a Dél-Olaszországbeli albán falvakat illetik - amelynek 1272-től Anjou uralkodói voltak. Ennek Stefan Dusan szerb fejedelem vetett véget. Szerencsére az albánok gyakran változó urai nem szóltak bele nagyon a nép életébe, akik a saját földesuraik vezetésével gyakran kerültek harcba egymással is. A törzsi megosztottságot vallási is tetézte, mert a görögkeletiek gyakran harcoltak a római katolikusokkal.

Az Ottomán birodalom a XIV. sz. végén foglalta el Albániát, amelyet két szandzsákra és 10 vilajetre osztottak. A két legbefolyásosabb albán földesúri család - a Kastriota és a Ballsh - vazallusként viszonylagos autonómiát élvezett.
Az albánok nem nyugodtak bele a török uralomba, sok felkelés volt, de azokat elaprózottságuk miatt hamar leverték. Sok albán nemes ifjút vittek Isztambulba, hogy janicsárt neveljenek belőlük. Az egyik ilyen volt Gjergj Kastriota, aki a török udvarban felvette a Szkander nevet és hamarosan megkapta a bég címet is.
1443-ban amikor Hunyadi János ellen küldték harcolni, ő inkább hazament Krujába a csapatával és mivel a szultán nem tudott csapatokat küldeni ellene, majdnem egész Albániát felszabadította. 1444-ben létrehozta az Albán ligát, először egyesítve az albán csapatokat. A rigómezei csata után a törökök hatalmas túlerővel indultak Szkander bég ellen, de Kruját nem sikerült bevenniük. II Mohamed csapatait, annak 1453-1463 közti sikeres hadjárata során - Hunyadi mellett - csak Szkander bég tudta megverni. 1463-ban 10 évre szóló békét kötöttek, amit a törökök már 1466-ban felrúgtak, 150 ezres csapattal indulva az albánok ellen. Szkander bég segítséget kért a keresztény Európától és a pápától, de hiába. 1467-ben Kruja kivételével a török elfoglalta egész Albániát. Szkander bég ismét megpróbálta egyesíteni az albán csapatokat, de 1468-ban hirtelen elhunyt. Vele az albán nép legnagyobb hőse távozott, s utána a teljes török uralom jött. Ekkor menekült el többszázezer albán Dél-Olaszországba, megalapítva a második Arberiát.
Albániában ezután a török hatalom sokkal rugalmasabb volt, az albánoknak megengedték, hogy bekerüljenek a szpáhik közé, és aki áttért a muzulmán hitre, az adókedvezményt kapott. Emiatt az albán nép kb. kétharmada muzulmán vallású lett és a mai napig is az. A XIX sz. elején két albán pasa saját kiskirályságot hozott létre, északon Bushatlliu Pasa, délen Ali Pasa Tepeleni, akiről Jókai Mór A janicsárok végnapjai című regényében ír. Az ő hatásukra is az albánok egyre inkább saját autonómiát kezdtek el követelni felkeléseik során, amelyek közül az 1847. évi volt a legnagyobb. 1878 júniusában alakult a Prizreni Liga, amely a harcok élére állt. Leverésük után a kultúrára és az oktatásra helyezték a hangsúlyt, a Rilindja - Újjászületés - időszakában, ekkor kezdték el albán nyelven tanítani, könyveket nyomtatni.

A Török Birodalom szétesése után az albán területeket minden környező állam szerette volna megszerezni, ezért 1912 november 28.-án Vlorában az albánok kikiáltották Albánia Függetlenségét. 1913-ban az ország határait úgy jelölték ki, hogy jelentős albánlakta területek maradtak a környező országokban. Albánia határai a mai napig alig változtak, sok etnikai konfliktust teremtve ezzel. Az első világháborúban olasz, francia, görög és osztrák-magyar csapatok szállták meg az országot. 1915-ben az antant titkos megállapodásban osztotta fel az országot, majd az olaszok és a görögök tették ezt meg 1917-ben. 1920-ban a Versaillesi békeszerzodésben elismerték az ország integritását. Olaszországnak ezután is "különleges érdekeltsége" volt Albánia, amely jogalapot teremtett a beavatkozásokra.

A két világháború között Ahmed Zogu, az egyik földesúr vezette az országot. Először a megválasztott kormány belügyminisztereként viselkedett diktátorként, de 1924-ben lemondatták. 1924 júniusában fegyveres felkeléssel döntötték meg a kormányt, de ez a polgári típusú forradalom csak fél évig tartott. Zogu külföldi csapatokkal december végére leverte a mozgalmat. Ezután köztársasági elnöknek választatta meg magát, majd egyezményeket kötött az olaszokkal, amelyek nagy beleszólást engedtek a fasiszta országnak Albánia belügyeibe. Ahmed Zogu 1928-ban királlyá koronáztatta magát és 1938 májusában feleségül vette Apponyi Geraldine magyar grófnot. Egy évre rá, gyermekük, Leka születésekor, az olaszok olyan ultimátumot intéztek a királyhoz, amely Albánia kapitulációjával volt egyenértékű. Zogu külföldre távozott és az olaszok elfoglalták Albániát. Utakat, repülőtereket építettek, és Albániához csatolták a környező albánlakta területeket, létrehozva így Nagy-Albániát.

Az ellenállást a kommunisták vezették, akik a világháború során végig harcoltak az olasz és a német megszállók, valamint a kollaboráns albánok ellen, és 1944 november 29.-én közvetlen külső katonai segítség nélkül felszabadították az országot.

A népköztársaságot 1946-ban kiáltották ki. Enver Hodzsa pártfőtitkár vezetésével az ország elindult a szocializmus építésének útján. Először Jugoszláv segítséggel, majd Tito szocialista táborbeli kegyvesztése és Albániát Jugoszláviába integrálni akaró tervei miatt 1948-ban szakított a két ország. Sztálin mutatta az utat az albán vezetésnek, akik nehézipari országot akartak felépíteni az erre nem nagyon alkalmas Albániában. Az SZKP XX. Kongresszusán Enver elvtárs is elitélte a személyi kultuszt, ami után Albániában is egy pici enyhülés jött, de ezt hamar vérbe fojtotta a diktátor. Hruscsov albániai látogatása során azt a jövőképet vetette fel az albán vezetésnek, hogy "Albánia lehetne a szocialista tábor gyümölcsöskertje és nyaraló helye" - amire minden adottsága meg is van az országnak - de Enver Hodzsa kohókat és vízierőműveket képzelt mindenhová. A szovjetekkel 1961-ben szakított az ország, ami után félbemaradt építkezések és nem teljesített tervek maradtak. Az akkoriban éppen elszigetelődött Kína segített a kis országnak, de ez nem érte el az addigi segítség mértékét. Kínával akkor szakított Enver Hodzsa, amikor az elkezdett nyitni a világ felé, 1976-ban.
Ezután meghirdették az önerőre való támaszkodást, Enver elvtárs híres mondása volt, hogy " együnk bár füvet, de a függetlenségünket megőrizzük!" Ezekben az években építették azt a 750,000 betonbunkert, amelyek ma is mindenütt láthatóak, és zárták be teljesen az országot a külvilág elől.
1985-ben elhunyt Enver Hodzsa, de utódja, Ramiz Alia se hozott sok változást az ország életébe. Ez alól kivétel csak a lassú külpolitikai nyitás volt, amely során újra felvették a diplomáciai kapcsolatot néhány országgal.

1990 nyarán - a Kelet Európai változásokat látva kb. 5000 albán menekült a tiranai nagykövetségekre, akiket késobb ki is engedtek az országból. Ezt követoen alakultak meg az ellenzéki pártok - a Demokrata párttal az élen - amelyek az 1991 márciusi választásokon még csak a szavazatok egyharmadát kapták. 1991 júniusában a problémák - a gazdaság leállása, az élelmiszer ellátás akadozása - miatt többpárti kormány alakult. 1992 márciusában az új választásokon már a Demokrata Párt nyer, Sali Berisha vezetésével, aki megnyitotta az ország kapuit, felszabadította a gazdaságot és elkezdte üldözni a volt kommunistákat.
Hatalmát az új alkotmánnyal akarta megerősíteni, amit 1994-ben népszavazáson utasítanak el.
1996-ban a Demokrata párt ismét nagy arányú győzelmet arat a választásokon, de azok tisztaságát már sokan megkérdőjelezik.
1997 elején a piramisjátékok összeomlása miatt felkelés tör ki, amely során az államszervezet összeomlik. Az emberek ezt az időszakot használták fel arra, hogy felfegyverezzék magukat, és minden mozdíthatót elvigyenek, aminek nem akadt gazdája.
Az 1997 júniusában az ismét felálló államhatalom megtartja a választásokat, amelyeket a szocialisták nyernek meg. A demokrata párt azóta is gyakran bojkottálja a demokratikus intézményeket.
Az országot sikeresen újraindította az új kormány, a gazdaság ismét talpra állt. A közbiztonság nagyot javult, és az emberek kezén levő fegyvereket vagy beszedték, vagy Koszovóba adták el. Sajnos a koszovói válság 1998-ban már nagyban befolyásolta az ország életét, de az 1999-ben érkező hatalmas menekültáradat nagy terheket rótt az országra. Az albán nép befogadta koszovói testvéreit és ezért nagy elismerést - de csak kevés támogatást - kapott Európától.
Jelenleg az országban konszolidált a helyzet. 2000-ben a helyhatósági választásokon a szocialisták győztek, amit a Demokrata Párt nem igazán ismert el, de a független megfigyelők szerint korrekt volt a választás. 2001-ben országgyűlési választások lesznek, ahol a szocialisták az esélyesek.