Történelem:

A terület első őslakósai illírek voltak, akiket azok a rómaiak követtek, akik Szarajevó forrásai körül telepedtek le. Amikor 395-ben Krisztus előtt a Római Birodalom feloszlott, a Drina folyó (a jelenlegi határ Bosznia-Hercegovina és Szerbia között) lett a választó vonal a Nyugati Római Birodalom és Bizánc között. A szlávok a 7. században érkeztek oda, és 960-ban a terület független Szerbia lett. Az első török hódítások 1383-ban kezdődtek és egy évszázadon belül Bosznia török tartománnyá vált, amelynek a központja Szarajevó lett.

A 400 évig tartó török időszak alatt Bosznia-Hercegovina teljesen asszimilálódott és sok lakosa (római-katolikus kroáciaiak és ortodox szerbek) feladta a kereszténységét és áttért a hódító iszlám vallásra. Maga az ország határvonal lett az iszlám és a keresztény világ között. Az Ottomán birodalom 16. és 17. századi gyengülésével a törökök megerősítették hatalmukat Bosznia-Hercegovinában, mint birodalmuk előörsét. A dél-szlávok közötti nemzeti mozgalmak vezettek a 19. században a törökök elleni felkeléshez, akik végül arra kényszerültek, hogy feladják a területet az Oroszországgal Bulgáriával kapcsolatban vívott csatavesztésük miatt. Az Oroszország által támogatott Ausztria-Magyarország ezután erővel foglalta el Bosznia-Hercegovinát. A Habsburg trónörökös, Ferenc Ferdinánd meggyilkolása egy boszniai szerb által Szarajevóban, 1914 június 28-án vezetett ahhoz, hogy Ausztria háborút jelentett be Szerbiával szemben. Amikor Oroszország Szerbiát támogatta, Németország Ausztria mögé állt és kitört a világháború.

Az I. Világháborút követően Bosznia-Hercegovinát megszállta a királyi Szerbia, majd 1941-ben a fasiszta Kroácia. A háborús Kroáciai bábrezsim több ezer szerbet végeztetett ki a 40-es évek etnikai tisztogatása során. Az angol és szovjet hadseregek segítségével a Jugoszláv nemzeti erők Josip Broz Tito vezetése alatt kiűzték a németeket Jugoszláviából 1944-ben. A háború végén Bosznia-Hercegovina köztársasági státuszt kapott Jugoszlávián belül. 1948-ban Josef Sztálin, szovjet vezető, egységet javasolt Jugoszlávia és Bulgária között, de Tito erre nem volt hajlandó. A kormánya kommunistaként indult, de nem lett szovjet alárendelt állam, és a következő 40 évben Tito és követői azon munkálkodtak, hogy elsimíthassák az etnikai ellenségeskedést és fenntartsák a Jugoszláviai Kommunista Köztársaságot Szerbia, Bosznia-Hercegovina, Croatia, Szlovénia és Montenegró.

A köztársaság első szabad választásakor, 1990 novemberében a kommunistákat könnyen megverték a nacionalista szerb és kroáciai pártok, az adott területeiket támogatva, illetve egy elsősorban muzulmán párt, amely Bosznia-Hercegovinát támogatta. A kroáciai és muzulmán pártok egyesültek a szerb nacionalistákkal szemben és kinyilvánították függetlenségüket Jugoszláviával szemben 1991 október 15-én, megszegve azt az íratlan szabályt, hogy mindhárom nemzetiség vétójoggal bír fontos kérdésekkel kapcsolatban. A szerb parlament tagjai kivonultak és létrehozták saját parlamentjüket, és amikor Bosznia-Hercegovinát nemzetközileg elismerte és gyorsan felvette az ENSZ, a két fél közötti tárgyalások megszakadtak.

Noha Bosznia-Hercegovina muzulmán elnöke garantálta a szerb jogokat, a belgrádi vezetés arra buzdította a szerb szélsőségeseket, hogy védjék meg a boszniai szerbeket a genocidtól. 1992 áprilisában kitört a polgárháború, és röviddel utána szerb orvlövészek a Szarajevó Holiday szállodából tüzet nyitottak a békéért tüntető fegyvertelen polgárokra. A szerbek elkezdték elfoglalni a területet a kb. 50.000 fős jugoszláv hadsereg támogatásával. Szarajevó április 5-én ostrom alá került és röviddel ezután megkezdődött a szerb tüzérség ágyúzása.

A szerbek elkezdték az etnikai tisztítás folyamatát, brutálisan elűzve a muzulmán népességet Észak- és Kelet-Boszniából, hogy létrehozhassanak egy 300 km-es folyosót a szerb etnikai területek között Bosznia és Szerbia nyugati részén. A falvakat terrorizálták, kifosztották és gyakran letarolták, hogy megakadályozzák a lakosok visszatérését. Aki megtagadta a távozást, meggyilkolták. A háború végére mind a két fél ugyanezt a taktikát használta céljai elérésére.

1993 júniusában létrehozták Mostárban a Herceg-Bosznia Kroáciai Közösséget, és novemberben kemény harcok kezdődtek a horvátok és a muzulmánok között, miután Jugoszlávia és Kroácia elnökei szerződést írtak alá Bosznia felosztásáról. A muzulmánok Kroáciával kapcsolatos mini győzelme kevesebb publicitást kapott mint Szarajevó ostroma.

1992 augusztusában az ENSZ Biztonsági Tanácsa felhatalmazást adott erők alkalmazására a humanitárius segélyek elszállítására, novemberben pedig 6000 fos ENSZ csapatot küldtek ki Bosznia-Hercegovinába a segélyszállítások védelmére. A tehetetlenségük drámaian mutatkozott meg 1993 januárjában, amikor Bosznia-Hercegovina elnökhelyettesét kirángatták egy ENSZ páncélozott járműből egy szerbiai ellenőrző ponton és kivégezték a francia béketartók előtt.

1993 közepére majdnem befejeződött a szerb etnikai tisztogatás, és az ENSZ elkezdte tárgyalni biztonságos területek létrehozását a muzulmánok számára. Ezek egyike volt Srebrenia városa, amely arról vált hírhedté, hogy 1995-ben a szerbek lemészároltak kb. 6000 helyi muzulmánt, kirángatták őket a biztonságból és tömegsírokba temették őket, nem törodve az ENSZ-el. Egy zsúfolt szarajevói piac ellen elkövetett aknatámadás után, amely során 68 civil halt meg és 200 sebesült meg, lépett fel az ENSZ határozottan, hogy megállítsa az ellenségeskedést és fenyegetést jelentett be a szerbekkel szemben.

1995 augusztusában az amerikai Clinton elnök béketervet javasolt éppen akkor, amikor a boszniai szerveknek védekezniük kellett, és a muzulmánok és horvátok még nem érték el azt a pontot, ahonnan harcot kezdhettek volna el, hogy további területet szerezhessenek. A felek között az USA-ban, az Ohio állami Daytonban tartott konferencián 1995 novemberében egy szerződést hoztak tető alá (azt ratifikálták Párizsban decemberben), amely megállapítja, hogy az ország megtartja a háború előtti határait, de két külön részből állna: Bosznia és Hercegovina közös Muzulmán-Kroáciai Federációja ill. Bosznia és Hercegovina Szerb Köztársasága. A szerződés aláírása után a bosnyák, szerb és horvát erők visszavonultak a megegyezett vonalakra, és a NATO békefenntartó erők foglaltak el állásokat közöttük.

Körülbelül 34,000 fős NATO kontingens állomásozik mint békefenntartó Bosznia-Hercegovinában, és jelentős számú nemzetközi polgári szakember dolgozik az ország újbóli integrálásán és felépítésén. A béke miatt a haladás jelentős, de a belső etnikai harcok a szomszédos Koszovóban továbbra is szítják a feszültséget és háborúskodást.

Bosznia-Hercegovina jelenlegi vezetési struktúrája, melyet a Daytoni Szerzodés ratifikált, a legbonyolultabb a világon. Az Elnökség elnökeként ismert jelenlegi országfő Alija Izetbegovic (egy muzulmán), megosztja a hivatalát az Ante Jelavic (egy kroáciai) és Zivko Radisic (egy szerb) társelnökökkel, akiket a saját népük választott meg hivatalukba. A kormányzat vezetői a minisztertanács társelnökei, Boro Bosic és Haris Silajdzic, akik együtt jelölik ki a tanács tagjait. A három tagú közös nemzeti elnökségen kívül megtalálható a Bosnia és Hercegovina Federáció elnöke, Vladimir Soljic, és a Sroska Köztársaság elnöke, Nikola Poplasen, aki egy kemény vonalas nacionalista, aki miatt aggódnak a békefenntartók. Annak illusztrálására, hogy mennyire bonyolult a politikai helyzet, több mint 80 politikai párt regisztrálta magát 1997 szeptemberében a helyi választásokon.

A boszniai szerbek lemondtak a kivonulással kapcsolatos igényükről, de a muzulmán és szerb vezetők közötti csatározások bizonytalanná teszik a békét. Az ENSZ jelenleg 25 gyanúsított bűnözot tarta fogva Hágában, és 1999 júniusában a NATO csapatok elfogták Dragan Kulundiját, akit muzulmánok és horvátok meggyilkolásával vádolnak a szerbek által muködtetett Karetarn fogolytáborban. A háború szelleme mindenhol jelen van, és a nemzetközi békefenntartó csapatok úgy tűnik, hogy hosszú ideig itt fognak állomásozni.